Amikor e sorok íródnak, Líbiában már a végét járja a polgárháború. A felkelők lassan teljesen átveszik az uralmat, hogy egy békésebb országgá változtassák az arab államot. Azonban ehhez vérnek kellett folynia és emberek ezrei haltak meg. Nemrégiben egy kisebb magyar sajtós csapat egészen a háborús övezetnek nyílvánított ország fővárosába, Tripoliba ment, hogy közvetítsen a harcokról. Mi, Nyulas Szabolccsal, az MTI tudosítójával beszélgettünk, akit Afganisztán után egy sokkal veszélyesebb helyszínre küldtek, hogy a lázadók és a kormányerők összecsapását és annak következményeit tudosítsa a nagyvilág felé.

- Hogyan jutott eszedbe, hogy Líbiába menj tudosítani?

- Egyik este szólt a főnököm, hogy legyek készenlétben, mert akár már másnap menni kell Líbiába. Többen voltunk versenyben a kollégák közül, hogy ki menjen, de mindenki visszamondta, így rám várt a vakációnak egyáltalán nem nevezhető utazás.

- Afganisztán után milyen volt ismét egy háborús övezet közepébe csöppenni?

- Összehasonlíthatatlan! Afganisztánba a Magyar Honvédség segítségével kerültem ki, ott katonai táborokban szálltunk meg, és egy egész hadsereg vigyázott ránk. Ellenben Líbiában, ahol teljesen magunkra voltunk utalva és nem egyszer éheztünk és szomjaztunk.

- Miként készültél fel az utazás előtt?

- Nagyjából sehogy. Végig zsibbadt voltam a feszültségtől, főleg lelkileg próbáltam felkészülni. Amíg Afganisztánban egyedül voltam és “csak” a zokogó édesanyámtól kellett elköszönnöm, addig most a barátnőmet is itt kellett hagynom, ami miatt viszonylag sokáig rágódtam döntésem helyességén. Nagyon kevés információm volt arról, hogyan is jutok majd el Tripoliba és ott miképpen is fognak alakulni a dolgok. A főnököm csak annyit mondott, hogy úgy készüljek, mint egy kommandós, mert bármikor indulhatok.

- Mit sikerült  magaddal vinni végül?

- Alapvetően abból indultam ki, hogy Tripoli egy főváros, csaknem olyan borzasztó a helyzet, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy akadozik a vízellátás. Az a felszerelés amit én feltétlenül szükségesnek tartottam szinte teljesen haszontalannak bizonyult, kivéve amelyeket barátnőm erősködése miatt vittem magammal. Azóta is hálával tartozom neki a nedves törlőkendőkért és az energiaszeletekért (nevet.)

- Hogy történt az odafelé út?

- Az odafelé út sokkal hosszabb volt, mivel akkor még nem lehetett biztonságosan megközelíteni a fővárost a rövidebb, tengerparti útszakaszon. Először elrepültünk Budapestről Frankfurtba, onnan Tuniszba, majd helyi járattal Dzserbába. Ott pedig béreltünk egy kocsit, amivel átjutottunk a határon. Líbiában egy másik sofőrrel mentünk egy kisebb városkába, ahol megszálltunk a helyi posta épületében, amit a felkelők átalakítottak sajtóközponttá. Ott ingyen alhattunk, ehettünk és sofőrt is segítettek találni másnapra. Az árakról annyit, hogy körülbelül 300 kilométernyi útért 1000 dollárt kértek a helyiek. Ez nagyjából 220 ezer forintnak felel meg itthon.

- Nem aggódtatok azon, hogy mondjuk a sofőr kirak titeket a semmi közepén és elveszi mindeneteket?

- Ez is benne volt a pakliban. Eleinte meglehetősen tartottam ettől, viszont a kadhafistáktól még jobban. Később azonban kiderült, hogy a helyiek meglehetősen jól állnak a sajtóhoz és potenciális pénzkereseti lehetőséget látnak bennünk.

- Mi volt az első gondolatod amikor megérkeztél Tripoliba?

- Az, hogy milyen üres. Pont a ramadan utolsó hetére értünk a városba, így nappal alig lehetett embert látni az utcákon.

- Hogyan folyt a munka?

- Nagy mediacégek úgynevezett feedpointokat hoznak létre szerte a világon és a szálloda ahol megszálltunk is ilyen volt.. Ezek a cégek olyan helyekre mennek, ahol nincsen telefon, nem adott az infrastruktúra és - ami különösen fontos - műholdas összeköttetést teremtenek. A riporterek a hotel teraszáról jelentkeztek be élőben, az újságíróknak meg a folyamatosan akadozó interneteléréssel kellett megküzdeniük, hogy időben leadják a cikkeiket. Mi minden nap kimentünk a terepre, hogy aztán estére visszaérve sorba állhassunk, hogy hazajuttassuk a frissen szerzett információkat.

- Ezekszerint minden újsagíró és média munkás egy hotelben szállt meg. Mi volt a közhangulat?

- Hiába volt egy előkelő hotel a szállásunk, meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak az épületben. Az utolsó napokat kivéve egyáltalán nem volt víz – emiatt is bizonyult az egyik leghasznosabb felszerelésnek a nedves törlőkendő - és baj volt az árammal illetve az internetszolgáltatás se működött rendesen. Naponta kétszer ettünk mindössze, halkonzervet kétszersülttel és olivabogyóval. Ez lehet elsőre nem hangzik olyan rosszul, de az állandó szomjazás és az ilyen étel alacsony tápértékének köszönhetően az éhezés sem volt ismeretlen fogalom. Ráadásul az első öt napban szobát sem sikerült szereznünk és számos sorstársunkhoz hasonlóan a szálloda halljában szálltunk meg, ahol annyian voltak sokszor, hogy a terület majdnem minden szegletére jutott egy alvó vagy fekvő ember.

- Mit csináltatok a városban utána? Mi alapján indultatok el?

- Mi is figyeltük a híradásokat természetesen, szóval mindig képben voltunk, mi a legrissebb információ. A legjobb példa, amikor egyik este kijött a hír, hogy találtak egy titkos börtönt benne 50 összeégett hullával. Mi már korán reggel ott voltunk és hatalmas mázlink volt, mert elsőként juthattunk be a helyszínre, mivel addig az összes sajtóst elküldték onnan. Ekkor derült ki, hogy nem szimplán egy börtönről volt szó, hanem egy tényleges tömegsírról.

- Hogyan élted ezt meg ott a helyszínen?

- Amikor beléptünk a helyiek is teljesen kivoltak. Volt például egy óriási nagy, kétméter mély, 20 méter hosszú és 3 méter széles gödör, körülöttük pedig  munkagépek.

- Azzal ásták a tömegsírt?

- Igen. Kérdeztem a helyszínen tartozkódó helyiektől, hogy ezt most ásták-e a hulláknak, aki erre annyit mondott, hogy, csak most találták és minden bizonnyal az 50 szénné égett holttestnek szánták. Ahogy telt az idő, egyre jobban kezdett körvonalazódni, hogy mi is ez az egész: valószínűleg egy megsemmisítő tábor lehetett. A foglyokból maradt csontvázak még mindig az épületben voltak. Borzalmas volt a látvány, messziről az egész egy nagy alaktalan massza volt, amelyből csontvázak állnak ki.

- Mennyire sokkolt a látvány?

- Ez nem olyan amikor véletlenül rátalálsz egy-két holttestre, az valóban sokkoló érzés lehet. Viszont te direkt odamész, hogy leírd amit látsz, és ez teljesen más. Céltudatosan indulsz el egy ilyen helyszínre, és ez felkészít téged a borzalomra ami ott vár rád. Ez védett meg a sokkhatástól. Egyedül a szag – és ezt mondták a többiek is – marad meg örökre. Egy idő után fuldokoltam benne. A végén már a tengernek is hullaszaga volt.

- Ez volt ijesztőbb vagy az amikor rálőttek a szállodátokra?

- Az annyira nem volt félelmetes, mi már megszoktuk a nyomjelzős lövedékek fényét és hangját, de sokan megijedtek és a félelem ragadós. Nekem sikerült valahogy megőriznem a hidegvérem és a tömeggel szemben haladva utat vágtam az erkélyhez, hogy megnézzem mi történt. Aztán kiderült, hogy “csak” egy sorozatot adtak le az épületre. Az elhagyatott kórház sokkal félelmetesebb volt.

- Ahol kétszáz halottak találtak?

- Igen. Egy összecsapás közepén volt a kórház és az orvosok elmenekültek a kadhafisták elől. Civileket, lázadókat és katonákat is elláttak itt, de máig nem tudni mi történt pontosan. Valószínűleg olyan szörnyűség, amitől inkább megóvnák a közvéleményt.

- Neked mit sikerült a helyszínen megtudnod?

- Annyi már biztos, hogy a vörös keresztesek bukkantak rá a tetemekre, amik már 4-5 naposak voltak. A hullákat ők vitték ki az épületből addigra mire megérkeztünk, de a halál szaga ami fogadott szinte émelyítő volt. Lehetett látni a véres nyomokat a lépcsőkön ahogy levonszolták a holttesteket, majd ki az utcára, ahová már kipakolták az ágyakat, köztük számtalan bölcsőt is; sok ágy nagyon véres volt. Azt is tudni lehet már, hogy kemény harcok folytak a kórház közvetlen közelében, emiatt számtalan gyermek, nő és idős ember volt az épületben. Vannak olyan hírek miszerint Kadhafi katonái az ágyhoz bilincseltek egyes betegeket, de volt akiket egyszerűen fejen lőttek. Iszonyatos borzalmak történtek ott, és mivel csak négy nappal az összecsapás után tárták fel a helyszínt, volt olyan fekvőbeteg, aki ellátás híjan a négy nap alatt egyszerűen szomjan halt. Máig megborzongok ha visszagondolok arra a nőre, aki egy illatosító spray-vel ment előttünk, hogy legalább másodpercekre megszüntesse azt a bűzt, amit a halál hagyott ott.

-Líbia után milyen lelki folyamatok játszódtak le benned?

- Az ember lelkiekben mindenféleképpen el kell, hogy számoljon magával. Ilyen körülmények között, amikor egyszerűen nincs kaja és nincs víz, előjön az ember igazi arca. Mégis csapatban kell dolgozni akkor is, amikor már minden józan eszű ember hanyatt-homlok menekülne haza.

- Gondolom egy idő után megjelentek a konfliktusok.

- Nagyon más a környezet amiben ilyenkor mozog az ember, ezért mindenki kiborult egyszer, amikor elérte a saját határait. Volt, hogy a fejembe vettem, hogy otthagyom a tévéseket, elegem van, de akkor Hesna (az MTV tudosítója) utánam szaladt és meggyőzött, hogy ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Három óra múlva már én is így láttam. Sokat köszönhetek annak, hogy ilyen emberekkel élhettem ezt át.

- A helyiek hogyan viselkedtek?

- Mi pont belecsöppentünk a ramadan végébe. A böjt lejártával, 42 év után most tarthatták meg először szent ünnepüket igazi szabad emberként Azt a tombolást, azt az extázist nehéz leírni. Odajöttek emberek hozzám, hogy szabad vagyok-e, mert ők most igazán azok! Volt egy pillanat amikor úgy éreztem, hogy most igazán szeretnék én is líbiai lenni… Aztán egy ilyenből hazajönni és közleményeket írni olyan sivár, mint maga a sivatag. Szörnyű (nevet).

- A kollegák is hasonlóan vélekedtek?

- Volt egy amerikai újságíró akivel beszélgettünk, őt 44 napig fogva tartották, a kollegáját pedig lelőtték. Kérdeztük is, hogy akkor mégis miért jött vissza egy ilyen trauma után. Annyit mondott, hogy egy ilyen meló után minden munka annyira unalmas, hogy inkább visszajött.

- Te visszamennél?

- Persze, már mondtam is a főnöknek, hogy ha legközelebb menni kell szóljanak (elmosolyodik).