A jó címválasztás minden muvészeti alkotás egyik legfontosabb eleme. Ezzel szokás visszaélni, pláne hogy ha a mögöttes tartalom magában nem hívná fel senkinek sem a figyelmét. A Pesti Színház új eloadása a Punk Rock ennek a tökéletes példája. Annyiszor láttam már a reklámplakátját, hogy gondoltam ideje megnézni, hogyan is kerül a punk a kultúra bölcsőjébe. Jelentem sehogy.

 

Nem vagyok nagy színházba járó, sőt, nem is tudnám megmondani pontosan mikor is voltam utoljára. Ezért én vagyok a tökéletes palimadár, aki egy ilyen cím láttán azonnal a jegyirodához rohan. Szerencsére tudtunk  két jegyet szerezni a leghátsó sorba. Persze sikerült koszos tornacipőben meg halálfejes pólóban menni az inges-kisestélyis emberek közé, de hát miért pont akkor érdekelne ez engem, amikor a Punk Rock című előadásra jött itt mindenki. 

 

Ott kezdodött, hogy egyszerűen nem fértem be a helyemre. Oké, nem vagyok konfekció méret, hozzászoktam már, hogy kétméteres magasságom miatt nekem nem jár az a kényelem, mint normális alkatú sorstársaimnak. Na de olyat, hogy egyszerűen ne férjek be, még a legolcsóbb fapados járaton sem tapasztaltam. Sebaj, kedves ott dolgozó nénitol kaptam egy trendi kék, műanyag kertiszéket, hogy akkor oldalt a sarokból nyugodtan nézhessem az előadást. Ja, az előadás! Szóval mint mondottam, nem vagyok túl jártas a színház világában, ezért a későbbiekben egy abszolút laikus néző véleménye lesz olvasható, aki ragasztózó, koszos alkolohistákat akart látni bőrdzsekiben Ramones zenére. Hát nem ezt kaptam, bár nem biztos, hogy ez baj.

 

A Punk Rock egy kortárs brit színdarab, amely korunk tinédzsereinek belső vívódásait hivatott tükrözni, hogy aztán egy idő után előre megjósolható végkifejletben végződjön. Nem lövöm le a poént, elég kár, hogy más kritikai cikkekben szemrebbenés nélkül sütik el a slusszpoént. Be kell vallanom, az első 45 perc után komolyan megfordult a fejemben, hogy kimegyek a terembol. Brit tinédzserek úgy viselkednek, mint az amerikai gimis sorozatok túlkoros szereplői. A "semmi kül, minden happy"-féle tini szlengnél fel is nyögtem, de szerencsére a fiatalok nyelvezetének ilyetén félreismerése ebben ki is merült. Jó ideig nem tudtam hova tenni, hogy beültem egy Punk Rock címu előadásra, hogy Magyarországról nézve teljesen életidegen szituációkat és karaktereket nézzek végig, anélkül, hogy a punknak csak a csíráját is vélném felfedezni valahol. Aztán kezdett leesni a tantusz.

 

Aki ismeri a Skins nevű sorozatot, egy idő után kezdhette sejteni, hogy azért még sem a Szívtipró Gimi színházi verziójára ült be. Szép lassan kezdett bedurvulni a történet, hogy aztán egy előre látható, mégis megdöbbentő és lebilincselő csúcspontban emelkedjen ki, ami után az egész színdarab teljesen más értelmezést nyerjen nálam. A közepe felé elhatároztam, hogy utálni fogom ezt a punknak csúfolt szemfényvesztést, de a színházból kijövet bizony mély nyomokat hagytak bennem a látottak és egyaltalán nem voltam benne olyan biztos, hogy amit láttam az tényleg olyan volt-e, mint aminek addig gondoltam.

 

Egy dolog maradt végül, ami ennek ellenére is csípi a szemem. Mi ebben a punk rock? Értem én, hogy elitiskolás fiatalok is ugyanúgy dühöngve, nihilben élve eresztik ki a társadalom okozta feszültséget miközben üvölt a White Stripes (amit imádok, nade nem igaz, hogy ezt sikerült punkzenének találni), de ez rohadtul nem punk, akkor sem ha a szó a 21. században már egészen másként hat. Kicsit úgy érzem a címadás inkább csak egy marketing fogás, ami elég szomorú abból kiindulva, hogy pont egy brit darabra aggatták rá a Sex Pistols vagy a Clash műfaját.

 

Viszont maga amit láttam, tényleg megérte az élményt. A színészek tökéletesen hozták a szándékosan szélsőséges karaktertípusokat (pláne a főszereplőt alakító Varju Kálmán), az első 45 perc tinédzserkedésébe azért jutot bőven jópofa poénokból és a vége katarzis tényleg nagyon ütősre sikeredett. Azt a másfél órát abszolút megéri, de senkit se tévesszen meg a félrevezető címválasztás.