Home HYpe MOzgo Urbantripp Szubjektiv

Most akkor Terminátor vagy Tarr Béla?

írta: sparkie ; 2012.02.03. 15:48

vajna2.jpg
Jó ideje fogalmazódik bennem a vélemény Andy Vajna hazai szerepvállalásával és a filmes világ nagy ellenkezésével kapcsolatban. Eddig kerültem a nyílt állásfoglalást, most azonban a 43. Magyar Filmszemle kezdetével ismét aktuálissá vált a téma és talán egy pártatlan laikus szemszögéből is érdemes megvizsgálni a kérdést.

Andrew G. Vajna ugyebár leginkább hollywoodi popcorn sikereiről híres (Rambo, Terminátor, Die Hard) producer, aki igazi kirakatfigurája a magyar filmeseknek. Nemrégiben ő lett a filmipar megújításáért felelős kormánybiztos, ami persze egyáltalán nem hangzik mondvacsinált és személyre szabott pozíciónak. Ebben a szerepkörben Vajna nagyon komolyan befolyásolhatja az itthoni filmezés következő időszakát, mivel óriási beleszólása van a Nemzeti Filmalap által kiosztott támogatásokba illetve az elég nagy ellenkezést kiváltó utolsó vágás jogába. Persze a hazai filmesek őrjöngenek. Valóban kettészakad a hazai filmgyártás?

Ugyanis ez látszik most kibontakozni. Egyes szerzői és művészfilmesek elutasítják az új rendszert, miközben Vajnát is több oldalról támadják (kezdve az offshore bulitól a kaszinókkal kivételező dohányzási törvényig). Az idei szemlét felvezető IndexVideóban el is hangzik Tarr Bélától az a kulcsmondat, amely valamiféle szakadékot vizionizál bizonyos filmes felfogások között: “Képzeld el azt a helyzetet, hogy beállítok a hét óra tizenöt perces film tervével a Nemzeti Filmalaphoz és jön Divinyi Réka és elolvassa...

Szerintem ez a nyilatkozat a tökéletes példája annak, miért is tart ott a magyar film ahol. Szó sincs róla, hogy Tarr Bélát bíráljam, hiszen jómagam is tapasztaltam mekkora az elismertsége nyugaton. Na de ez a mártírkodás legalább annyira felbasz, mint amikor moziba menet meglátom az S.O.S. Love mellett még a 3D feliratot is. Itt konkrétan az a helyzet állt elő - focista példával élve - amikor a magyar válogatott élére egy külföldi szakembert hoznak. Sírnak az itthoni szakmabeliek, hogy elveszik a munkát a jó magyar edzőktől, sírnak a menedzserek a háttérben, hogy nem tudják majd semmilyen módon benyomni protezsáltjukat pár meccsre a csapatba és sír mindenki, aki látszólag nem fér hozzá a nemzeti zsírosbödönhöz. Pedig ha egyesek vennék a fáradtságot, akkor meglátnák itt teljesen másról van szó. Maradva a focista példánál: évek óta korábban megszerzett nevéből élő utánpótlás edzők helyett, külföldről jött szakemberekre bízzák a tehetségek kibontakozását, akik lehet nem Real Madridtől jöttek, de még így is inkább képesek nemzetközi minőségű munkára, mint a hazai posványban dagonyázó elődeik. Akinek nem inge...

Ez most sok embernél kiverheti a biztosítékot ezért leszögezném, szó sincs arról, hogy Vajnáék szerepvállalása minden szempontból tökéletes. Csak arra szeretnék rávilágítani, mennyire el van tévedve a hazai művészvilág egy része. Tarr Béla például egyértelműen anyagi motivációra utal Vajna játékfilmes szerepvállalásánál, miközben aztán tényleg pont ő az a figura, akinek totálisan mindegy lehetne ez az egész, ha tudna akkor a plafonra is medencét építene a karrierje során összelapátolt valagnyi lóvéból. Mégis idejött a szürke magyar valóságba és annyi pénzt lobbizott össze a Filmalapba, amennyire korábban nem volt példa. Nélküle mindenbizonnyal az a 6 milliárd forint leginkább mínuszban lenne és a hazai rendezők évekig sírhatnának a támogatásért, amit az előző rendszerek pofátlanul szétraboltak és eltékozoltak, és óriási adósságokat halmoztak fel elindítva ezzel a magyar állami filmkuratórium másfél évenkénti megtisztítását.

Szóval ha ez az egész nem lenne, akkor a sírás nem a művészi érdekek sértésén menne, hanem azon, hogy az állam  drasztikusan csökkenti a támogatások számát, akár több évre megnyomorítva a teljes ipart. Mert lehet akármekkora zseni Tarr Béla, ő mégis csak egy művészember, miközben Vajna egy vérprofi amerikai üzletember, aki százmillió dollárokat szedett össze buta akciófilmekre, amikből később kasszasiker és kultusz lett.

Ebből kifolyólag az ominózus utolsó vágás joga sem holmi önkényes cenzúra. Egyszerűen arról van szó, hogy ha már az adófizetők pénzéért állnak sorba a hazai filmesek, akkor azért az összegért bizony alkalmazkodni is kell valamilyen szinten. Mutasson nekem valaki olyan producert, aki milliókat öl egy olyan filmbe, amelybe semmilyen szinten nem engednek beleszólást. Ez egy vicc, ilyen egyszerűen nincsen, pláne ne legyen ha az én vagy a te pénzedből kívánják egyesek megvalósítani önmagukat. Igenis legyen profi egy forgatókönyv, legyen átgondolt, legyen rendesen kimunkálva, vagy akkor ne siránkozzon az elutasított illetékes ha zseniális ötletét elutasítják, mondván ez nem egy színvonalas prezentáció. A való életben is eladhatóbb valami, ha rendesen becsomagolják, mintha félkészen eléd basszák, hogy nesze, aggyá má pénzt erre, mert ez tök jó lesz csak még nincs kész.

Ráadásul mindenhol lenyilatkozza valamelyik tag az öt fős döntőbizottságból, hogy óriási szükség van a film alapját szolgáló forgatókönyvek fejlesztésére, amiben örömmel szerepet vállalnak. Az, hogy Tarr Sátántangójának nem volt forgatókönyve, nem azt mutatja, hogy hülye aki ezzel foglalkozik, hanem az egyén zsenijét és a szerzői filmek adta szabadság lehetőségeit. Csak erre ne kérjen már valaki százmilliókat a csőd közelében szaladgáló államtól, hiszen a kutya se fogja megnézni egy szűk műértő közegen és filmfesztiválok zsűrijein kívül. Nagyon jó példa erre Szabó Simon Papírrepülők című filmje. Miután nem kapott támogatást a filmötletére. fogta magát és önerőből összekapart 12 millió forintot, majd rengeteg szívésségnek hála leforgatta a mozit. Nem ment mártírkodni a médiába, nem szapult boldog-boldogtalant, hanem dafke megmutatta, hogy ha valaki nagyon akar valamit, azt még ebben az ótvaros országban is megtudja csinálni. Érdemes elolvasni erről Bede Márton Menő, nem menőjét.

Ezért sem tartom egyáltalán korrektnek egyesek hozzáállását az új rendszerhez. Amikor alig pár ember előtt vetített, unalomig ismert kortárs drámákra meg gálvölgyis nyugdíjkomédiákra szórták a milliókat, akkor sokkal nagyobb kuss volt, mert azért mindenkinek csurrant-cseppent valami. Most amikor megkell húzni a nadrágszíjat és felelni is kell a pénztermő-fának, hogy gyümölcsöt adjon, már is jön a sértődött művész és olyan dolgokról beszél amiről általában fingja nincs: pénzről, üzletről, politikáról. Mégis érdemes elolvasni Pálfi György rendező Magyar Narancsnak tett interjúját, ami valóban egy egészséges hozzáállásról tanúskodik, nem leplezve mind a két fél múltbeli hibáit.

Persze nem mondom, hogy például az erősen szargyárosnak (Barátok Közt, Csak szex más semmi, Rém rendes család Budapesten) tűnő Divinyi Réka személye például nem ellentmondásos, pláne ha figyelembe vesszük korábbi munkakapcsolatait Vajnával. Viszont pont ebből kifolyólag lehet kicsit jobban képben lehet egy forgatókönyv szükséges formai elvárásával, mint akik életükben nem dolgoztak külföldiekkel. Azt sem értem igazán, hogy például miért nem felel meg Miskolczi Péter producer, akihez az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje a Taxidermia is köthető és a nem éppen popcorn filmjeiről híres Sundance Fesztivál Közép-Európai Forgatókönyvíró Műhelyének igazgatója vagy Kovács András Bálint, aki az ELTE filmes tanszékének vezetője és egyben alapítója is.

Nem akarom megsérteni Tarr Bélát, de ő egyébként is meglehetősen szélsőséges karakter (lásd a korábbi nyílt levelét), így abszolút etikátlan lenne vele azonosítani a hazai filmeseket. Ez egyszerűen egy természetes művészi jellemvonás, amivel továbbra sincs semmi gond. Csak akkor, amikor minden romokban van itthon, a magyar filmek köznépi megítélése a valóság-showkéval vetekszik, akkor könyörgöm ne kergessük már el azokat, akik olyan filmeket is szeretnének látni itthon, amelyeket Művész Moziban és egy plázában is ugyanúgy vetíteni szeretnének. Igenis újra fel kell építeni a hazai filmipart, amit teljesen leromboltak - minden máshoz hasonlóan - a rendszerváltás szerencsevadászai. Ehhez viszont eladható filmek (is!) kellenek olyanok, amikre az is bemegy, aki csak szórakozni akar másfél órát. És itt nem a Sas Tamás-féle legalja romantikus komédiákról meg krétai jutalomforgatásokról van szó, hanem játékfilmekről, KÖZÖNSÉGfilmekről, amely mind a laikus néző, mind a szőrszálhasogató filmkritikus egyaránt élvezni tud. Ilyenre azért akadt példa az utóbbi húsz évben, csak ritka esetben jutott el egy szűk műélvező közegen kívülre (Üvegtigris, Kontroll, Taxidermia).

Valaminek a teljes megreformálása márpedig a pénznél kezdődik, bármennyire is fáj. Majd ha képes lesz a magyar film legalább harmadházas vetítéseket produkálni olyan mozikban is, ahol a szomszéd teremben Adam Sandler Dawn-kóros asztronautát játszik, akkor már lehet arról szó, hogy a szerzői filmek is komolyabb támogatást kapjanak. Viszont ameddig a Kis Vuk milliárdos büdzséből készül, addig igenis legyen egy bizottság, amely még időben kobozza el a pénzünket mielőtt egy ártatlan moziélmény kulturmészárlássá fajulna. Erre pedig csak azok az emberek képesek, akik tudnak üzletben és pénzben gondolkodni. Márpedig egy ember, aki képes volt Arnold Schwarzeneggerből ünnepelt filmsztárt csinálni valószínűleg jobban ért ehhez, akármennyire is fáj ez.
: film szubjektív andy vajna tarr béla

A bejegyzés trackback címe:

http://nulladikkerulet.blog.hu/api/trackback/id/tr954058878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Keresel valamit?

Az alábbi form segítségével kereshetsz a site-on:

Így se? Értesíts egy kommentben, hogy utánajárhassunk!

3. oszlop